Egy régi tálaló szekrény, és egy „egyedi fejlesztésű” kerti pad került hozzánk. Kicsit piszkos, kicsit festékes, kicsit viseletes volt mindkettő, és nagyon szúrágta. Viszont stabil szerkezetek. Az évtizedes festékrétegek nagy részét már eltávolították róla, a feladat úgy szólt, hogy még egy alapos csiszolás, „vakarás”, megerősítés, ragasztás és hiányzó polcok pótlása után mindent kenjünk át méhviasszal. Szinte mindenhol ragasztóval erősítették meg, oda is jutott, ahol nem indokolta semmi. Na, ott le is lett csiszolva. Azt is mondhatnánk, hogy letisztáztuk a felületeket. Nem volt cél minden sérülés, történeti emlék eltűntetése. A megrendelő „csak” tiszta, szép, használható és rusztikus bútorokat szeretett volna.

Az alapos, durva és finom csiszolás után egy favédőszeres kezelés következett, ami több napig száradt, szellőzött. Ekkor jött a méhviasz. Csodás illata van, ez a legfontosabb. Könnyű volt vele dolgozni, az egész tálaló ezzel lett lekezelve két rétegben. A szilárd méhviaszt enyhén felmelegítve paszta vagy folyékony állapotban, ronggyal, ecsettel lehet felhordani. Száradás után egy sörtekefével szépen fényesíthető, tartós, esztétikus felület érhető el.
Mivel a pad kertbe fog kerülni, így ebben az esetben először fakonzerváló alapozót használtunk a csiszolás után, majd két réteg kültéri vékonylazúr következett. A pad foltosságát (régi sérülések, a fa árnyalatnyi különbségei, régi faragasztó) jól össze lehetett „húzni” az olajkőris színű vékony lazúrral.

Kezdet:

 

Hát ilyen lett.
Hogy nem látszódik a különbség?!
Pedig higgyétek el, sok munka van benne. És az alaphelyzet az, hogy úgy dolgozunk, mintha magunknak csinálnánk.

Követni itt tudtok minket!